Lo.Lee.Ta

Kicsit szemlesütve, de bevallom: egy anime hatására vettem először kézbe a Lolitát. Elolvastam az első sorát: „Lolita, light of my life, fire of my loins. My sin, my soul.”(„Lolita, létemnek lángja, lágyékom vágya. Kárhozatom, lelkem.”), és rögtön tudtam, hogy nekem ezt el kell olvasnom.

Azonban kiderült, hogy nem vagyok elég olvasott a könyvhöz. Bár sok utalást értettem, sokkal többet nem. Példának okáért a szállodai bejelentkezések egy részét, ahol mintha Nabokov számot adna arról, milyen műveket is olvasott eddig. Leginkább Alan Moore The League of Extraordinary Gentlemen című képregényéhez tudnám hasonlítani, ahol szinte minden egyes szóban valamilyen utalás rejtőzik, s minden egyes képkockában külön brit irodalmi szöveggyűjteményt találunk.

Arra jutottam, hogy tulajdonképpen minden lányos anyának kötelező olvasmány lehetne. Oh, nem Humbert, hanem Lolita miatt. Gyönyörűen lefesti Nabokov, hogyan változtatja meg a hormonok tombolása – hányaveti neveléssel párosítva – a kamaszlányok viselkedését. És mivel kamasz, nem fog rá hatni a szülői szigor. Különösen, ha emellett az a szülő el akarja halmozni mindennel, hogy a kislány teljesítse vágyait. Humbert nem tud egyszerre apa és szerető is lenni. Lolita pedig abban a korban van, amikor inkább apára lenne szüksége.

A könyv első felében a legnagyobb kérdés számomra az volt, hogy ez lehet-e szerelem. Hiszen – én, naiv, úgy gondolom - a szerelem nem érhet véget azzal, hogy valakinek megváltozik a teste, nőies alakja lesz, felnő. Vagy mégis? Aztán megkaptam a választ:

„Tudtam, hogy mindörökre beleszerettem Lolitába, de tudtam azt is, hogy Lolita nem tart mindörökké. Január elsején lesz tizenhárom. Nagyjából két éven belül megszűnik nimfácska lenni, és "kamasz lánnyá" válik, aztán pedig – ó, rettenetek rettenete – “főiskolás leánnyá". A "mindörökre" csak az én szenvedélyemre vonatkozik, a vérembe ivódott, örökkévaló Lolitára.”

A nyelvezetéről pár szóban még. Egymást érik a szövegben az alliterációk, amik szépen kiszínezték a történetet. Azonban – összességében - egy kicsit fennkölt, és szívből gyűlöltem a francia mondatokat. A végére nagyon-nagyon elegem volt belőlük. De aki ilyen szavakkal tud leírni egy vécé használatot: „a folyosó színültig telt örömteli, visszhangos, idétlen kiáltozással, mely jójszakátok záporával végződött. Ez befejeződvén, a kisagyamtól északra fekvő vécé vette át az uralmat. Férfias, energikus, öblös torkú vécé volt, és sokszor használták. Csobogása, zubogása meg a hosszú utánfolyás megrázta mögöttem a falat. Aztán déli irányban mértéktelen rókázásba kezdett valaki, a lelkét is majd kiköhögte a szesszel együtt, és vécéje valóságos Niagaraként robajlott közvetlenül fürdőszobánk mellett. Végül minden vízesés elapadt.” Annak talán megbocsátható.

Nagyon nem mindegy, ki milyen szemmel, a nap melyik szakában, télen vagy nyáron, karosszékben vagy ágyban, családi veszekedés előtt vagy után, olvassa ezt a könyvet. Tud nagyon beteg lenni, de nagyon humoros is. Kihagyhatatlanok az olyan mondatok, mint például, amikor Hummy egy expedíción vesz részt, és sajnálkozva megállapítja: „A sarkvidék nem a nimfácskák előfordulási helye.” Vagy egy másik kedvenc idézetem, amely alátámasztja azt az elképzelést, hogy a legjobb alkotások valamilyen szer hatására születnek: „álmatlanságban szenvedő nagy művészeknek, kiknek meg kell halniuk pár órára, hogy századokon át éljenek.”

Ahányan olvassák, annyiféle szemlélet, de mindenképp megvalósul Humbert kérése: "Képzelj el; ha el nem képzelsz, én nem létezem!" Megértem azokat, akik szerint ez csak a pedofíliáról, illetve a pornográfiáról szól, habár Humbert az első alkalomnál, mikor úgy mond, becsukja az ajtót a néző előtt – résnyire nyitva hagyva - így nyilatkozik: "az úgynevezett “szex" egyáltalán nem érdekel. Bárki elképzelheti ezeket az állatias elementumokat.” Sokáig az kattogott a fejemben, hogy: beteg, beteg, nagyon beteg, vagy másként: beteg, betegebb, being a Nabo (Lolita miatt, Nabokov nevéből képzett kifejezés, amely a gyermek molesztálókra használatos.). De lehet úgy is szemlélni a könyvet, hogy ez egy irónikus tragikomédia. Az olyan kifejezések, hogy: „Oh, winged gentlemen of the jury!” (A bíróság szárnyas urai!), vagy „Frigid gentlewomen of the jury!” (Frigid esküdt hölgyek!), ugyanis erre utalnak. Senki sem szent! Legfeljebb ál. Akár ez is lehetne a mű igazi mondanivalója.