Veronika, Veronika, Veronika...

Sajnálom, de nem, nem, nem és NEM. Hallottad? NEM.:)

Ez az a könyv, amelynél bizton állíthatom, hogy nem voltam elfogult a megítélésében. Előtte olvastam a Tizenegy percet, először magyarul, majd angolul. Magammal hordozgattam, mindenkinek idézgettem belőle - s így az agyára mentem.:) Imádtam. 'Veronika' óta nem vettem a kezembe.

A második oldaltól tudtam, mi lesz a történet, és mi a vége - nem dicsekvés, nem felvágás, hanem szomorkodás. Nem volt még egy icike-picike katarzis sem, de meglepetés, megkönnyebbülés, fellélegzés sem. Csupán a csalódás. Most tényleg?! Ez a vége?! Igazán kitalálhattál volna valami jobbat, valami egyedit!

Van egy barátnőm, aki csendes őrült módjára éli önpusztító életét, látszat-boldogságból és művidámságból emelve maga elé paravánt. Miatta is olvastam a könyvet, hátha találok benne választ, hogyan segítsek neki, hogy higgye el: érdemes levegőt venni, lenni, élni. Ezután a könyv után már nekem is nehéz hinnem. Nincs is kedvem győzködni senkit.

Leginkább az nem tetszett, ahol Coelho valami nagyot, jelentőset akart mondani, ott csak lapozni tudtam egy "Ezt már hallottam!" felkiáltással/unott felsóhajtással. Nem voltak szimpatikusak a szereplők, de nem is utáltam őket. Inkább minden olyan szürke volt. Egyhangú, apatikus...szürke.

Még egyszer megkínzom magam, és megnézem a filmet. Talán más, esetleg: jobb.

Az én Karácsony éjjel-em

Először is le kell szögeznem, hogy nem vagyok hívő keresztény. Karácsonykor nem Jézus születését ünneplem, és már régóta nem arról szól a szenteste, hogy mi lehet a meglepetés a fa alatt. Azonban a karácsonyt szeretem. Úgy szeretem, mint a Valentin napot. Ki nem állhatom a Valentin napot, ezzel is csak az amerikai szokásokat majmoljuk. De tehetek én róla, ha egyszer szeretem a szív motívumot, a piros az egyik kedvenc színem, odavagyok az édességért, és szeretek ajándékot, virágot kapni. Most akkor hogyan utáljam a Valentin napot?! Így van ez a Karácsonnyal is.

Szeretek fenyőfát díszíteni, szaloncukrot fűzni, ajándékot vásárolni, majd odaadni, s ezzel örömet szerezni – másoknak és magamnak. Rövid kitérő: (Idén öcsém egy bőrkabát–szerű valamit kapott tőlem és páromtól, amit haza kellett vinnem próbára, hogy még karácsonyig kicseréltethessem, ha nem jó rá. Mivel kamaszkora csúcspontját éli, nem tudtam eldönteni, tetszik-e neki, maradhat-e. Másnap reggel meg akartam mutatni húgomnak a kabátot, de hiába kerestem, mert Öcsi abban ment iskolába. Azt hiszem, megkaptam a választ. Nem tudom, melyikünk volt boldogabb - Öcsi vagy én.) Vissza: Hétköznapokon is szokásom gyertyát gyújtani, de karácsonykor legalább van rá ürügyem, arról nem is beszélve, hogy rengeteg félét árulnak - leárazva. Imádom a csillogó dolgokat, a havat, a fahéj és a szegfűszeg illatát. Karácsonykor mindenez körülvesz. (Christmas is all around:)Nem a karácsonyt ünneplem, hanem az örömet, amit ez az ünnep magával hoz. Sőt, igazából talán a telet ünneplem, amikor egyszerre tesz boldoggá a hideg és a meleg. A szállingózó, vagy éppen szakadó hóban sétálni a karácsonyi vásárban, csodálni a kivilágított Dómot, előtte a hatalmas gyertyákat az adventi koszorún, előtte pedig a tűzrakást, aminél megállunk egy kicsit. A forralt bort vagy puncsot iszogatjuk, a kürtös kalácsot eszegetjük - amiben se tej, se tojás nincs, pfujj -, s azt gondoljuk, most melegszünk egy kicsit. És valóban.

Ezeket az érzéseket adta vissza nekem Fekete István könyve. A boldogságot, az örömöt, a csendet és a békességet. A rövid történetek, melyek közül különösen tetszett A csillag, A két szánkó és a Karácsonyi látogatók, egyenként mutatták be, hogy miről is szól a karácsony. Az ősi ellenségek kibékülnek, a bűnösöknek is megszólal a lelkiismerete, és van megváltás, van megbocsátás. Avagy még az elmúlás is szép és békés karácsonykor. Az elbeszélés gyűjtemény bemutatja, hogy igen is történnek csodák, és azt is, hogy néha nincs más - se áram, se víz -, csupán a hit.

A Karácsony éjjel visszarepített abba az időbe, amikor még szülőfalumban karácsonyoztam. Miközben olvastam, rájöttem, hogy valóban, a karácsonyozás már december elején elkezdődik, amikor is levágjuk a disznót, valamint a tyúkokból is néhányat. Reggel hatkor a disznó visítása az ablak alatt, a férfiak italozása. Az a jelenet, amikor toporzékolva követelem Anyutól a fehérhúst a busiból – felénk így nevezik a házi sertést -, s Anyu próbál megnyugtatni mondván, de hát a disznónak vörös a húsa. S én csak nem engedek a hetvenhétből, míg a Dédipapa oda nem lép, hogy mi ez a nagy sivítozás. Majd a tényismertetés után csak annyit mond: persze, hozom máris. Ő tudta. De ugyanezen emlékek közé sorolható húgom – azóta is sokat emlegetett - csokis disznótoros káposztája.

Nekem mindig ezek voltak a legszebb decembereim/karácsonyaim. Amiknek megvolt a maguk befejezése is. Miután karácsony délelőttjén feldíszítettük a karácsonyfát, Anyu elküldött minket átöltözni ünneplőbe. Aztán meghallottuk a csengettyű hangját, amivel Mama jelezte, hogy itt járt a Jézuska, lehet jönni. Aztán ajándékosztás után családi vacsora. Mára már sokkal többet jelentenek nekem ezek a vacsorák, mint maga az ajándékozás; és a karácsonyi vásárban sosem tudok ellenállni egy szép csengettyűnek.

 Azt hiszem, ez a bejegyzés inkább szólt rólam, mint a könyvről, úgyhogy záróakkordként álljon itt egy idézet:

-         „Milyen sokan vannak…

Ekkor már a baglyocska is ott leselkedett, és most nem törődött vele, hogy tolla a mókus szőréhez ért.

-     Nagyon sokan – bólintott -, és látod azt a kisgyereket? Mindenkihez odamegy, mindenkit megsimogat, és érintésétől fényleni kezd az emberek arca.

-         Ki az a kicsi, aki mégis nagyobb a többinél?

A bagoly erősen gondolkodott.

-         Az emberek azt mondják róla, hogy ő a Szeretet.” 

Polar/ Mikulás – expressz

A mesekönyv nagyon rövid. Tetszett az egyedi történet és még olvastam volna, nézegettem volna még a képeket. A rajzfilm tovább tartott, de nem biztos, hogy előnyére.

Nem tehetek róla, rajongok a mozdonyokért – lehet, hogy ez valami genetikai dolog, lévén szűkebb, tágabb rokoni és ismerősi körömben hemzsegnek a vasutasok. Így amikor meg akarják állítani a vonatot, és a kisfiú megkérdezi a kislányt, hogy nem ezt a féknek kinéző kart kellene meghúzni? Biztos, hogy a másikat? Persze, hogy a másikat! Hát még sosem vezettél lokomotívot?! Ugyanez az érzés fogott el, amikor leakasztották az egyik szerelvényt, s neki álltak pánikolni, hogy nincs fék!!! Dehogy nincs! Sétálj hátra, találsz egy nagy kereket, azt kezd el tekergetni. Attól majd megáll a vagon. De hát, ezt az öcsém és a húgom is tudják, már vagy négy éves koruktól. Igen, egy kicsit elfogult vagyok.

Gyönyörű volt a táj, a vonat, az állatok – a sas tollait külön ki kell emelnem -, de a CGI technika továbbra sem a kedvencem. Mármint, ha az emberi arcok ábrázolásáról van szó. Nagyon csúnyák voltak, néma úgy el tudott torzulni a gyerekek arca, hogy csak juj, meg jaj.

Nézegettem a könyvben a rajzokat, és jót nevettem, mikor felfedeztem, hogy még egy rajzfilmben is érvényesül a politikai korrektség: a főszereplő kislány a filmben színesbőrű lett. De ezen kívül szóról szóra és képről képre készítették el a filmet. Így lett egyik kedvenc jelenetem - ami a könyvben csak egy mondat, de a vásznon nagyon élethű -, mikor a vonat hullámvasutazik. A plusz jelenetek és szereplők szépen kitöltik, kipótolják a filmet a könyvhöz képest. A legjobb ötletnek a jegyeket tartottam, ügyesen levonták a rajzfilmnéző gyerekeknek a tanulságot.

Nekem egy kicsit hosszú lett, és el tudtam volna viselni, ha kevesebbet énekelnek. Angolul néztem, így élvezhettem Tom Hanks több szereplős hangjátékát, ami csak egy a filmbeli utalások közül. Sajnos minden pozitívuma ellenére is, inkább a könyv lesz a kedvencem, mint a film.

Silja, nuorena nukkunut*

Elvarázsolt. Ott jártam a tóparton, a nyírfa tövében leselkedtem. Ott lépkedtem Silja nyomában a Disznódombon, s halk szavaimmal óvatosan bíztattam; majd kezem vállára tettem, álltam felette, s vártam... Csupán kétszer hagytam magára. Egyszer, a kosbor bimbózásának idején, mikor leszakítottak egy fehér éjjeli violát. Másodszor pedig, amikor Silját magához ölelte az a két férfi, akiket a legjobban szeretett.

A Jég és tűz dalának négy, lefordított részét egy hónap alatt ledaráltam. Ezek után olvasva Siljáról, mintha a tökéletes ellentétét vettem volna kézbe. Mindenki egyértelmű, nem kell félni árulástól, ármánytól - vagy legalábbis nem ér felkészületlenül minket. Ha valakit az író jószívűnek ír le, az tényleg az lesz, és marad a könyv végéig. Nem a legmodernebb stílusú könyvek közé tartozik – szerencsére, gyönyörűségére -, ezért nincsenek benne eget rengetően, wow – érzéssel járó váratlan fordulatok, sőt a végkifejletet is tudjuk az első oldaltól fogva. Mégsem, vagy talán éppen ezért, nem rohanunk sehova, nem „ragad vagy sodor magával”. Lassú, de nem vontatott. Csak időt ad arra, hogy megcsodáljuk a tájat, az erdőket, a tavakat, a jég zajlását, a madarak csicsergését, a virágok növekedését, az élet ezer jelét a közelgő, vagy inkább mindig ott lebegő halál hangulatában.

Hiszen a könyvben a halál folyamatosan jelen van – az emberek, az értékek és a társadalmi rend halála. S mégsem a halálról szól, hanem – teljesen közhelymentesen - a szeretetről. A hangtalan, gyöngéd szeretetről Kustaa és Hilma közt, amely tele van gyöngédséggel. Az éltető szeretetről Silja és Kustaa között, ami erőt és boldogságot nyújt a férfinak, aki elvesztette mindenét. Valamint a szinte álmodott, sírig tartó szeretetről Armus és Silja között, ami nem ejtett foltot Silja ártatlanságán. És közben minden tiszta, mint a nyár éjszaka.

A könyv rámutat azokra az értékekre, amiket talán mára már kicsit elfelejtettünk, de legalábbis megkoptattunk. Egyszerű, hétköznapi értékek: tej és kenyér, föld a lábunk alatt, hold és nap a fejünk felett, és egy csók a homlokunkon. Nem több és nem kevesebb. Csak az élet.

Szívembe zártam Silját. De nem is lehetett másként. Gyönyörű, törékeny, ártatlan, s mint az ilyen lányok általában, egy kicsit naiv és nagyon bátor. Silja minden egyes rá mért csapástól csupán erősebb lesz; a mélybe hull és felemelkedik. Mindenen felülemelkedik. Menni kell, tovább, emelt fejjel, mosollyal az arcon. Silja halvány kontúrjától lesz különösen éles a finn polgárháború bemutatása; a zsellérek és az éppen egy penge éllel felettük, lábujjhegyen álló parasztgazdák életének ábrázolása.

Mindezzel együtt a könyv a várakozás regénye. Télen várakozás a hóra, hogy védelmet adjon a magnak; tavasszal várakozás a fényre, hogy melengesse a szívet; s ősszel várakozás, hogy majd, egyszer, talán eljön az egyetlen.

Csak megköszönni tudom Sillanpää-nek, hogy betekintést nyújtott a finn nyárba, és megismertetett egy mesebeli lánnyal, aki ^*fiatalon álomra hajtotta fejét.