Veronika, Veronika, Veronika...

Sajnálom, de nem, nem, nem és NEM. Hallottad? NEM.:)

Ez az a könyv, amelynél bizton állíthatom, hogy nem voltam elfogult a megítélésében. Előtte olvastam a Tizenegy percet, először magyarul, majd angolul. Magammal hordozgattam, mindenkinek idézgettem belőle - s így az agyára mentem.:) Imádtam. 'Veronika' óta nem vettem a kezembe.

A második oldaltól tudtam, mi lesz a történet, és mi a vége - nem dicsekvés, nem felvágás, hanem szomorkodás. Nem volt még egy icike-picike katarzis sem, de meglepetés, megkönnyebbülés, fellélegzés sem. Csupán a csalódás. Most tényleg?! Ez a vége?! Igazán kitalálhattál volna valami jobbat, valami egyedit!

Van egy barátnőm, aki csendes őrült módjára éli önpusztító életét, látszat-boldogságból és művidámságból emelve maga elé paravánt. Miatta is olvastam a könyvet, hátha találok benne választ, hogyan segítsek neki, hogy higgye el: érdemes levegőt venni, lenni, élni. Ezután a könyv után már nekem is nehéz hinnem. Nincs is kedvem győzködni senkit.

Leginkább az nem tetszett, ahol Coelho valami nagyot, jelentőset akart mondani, ott csak lapozni tudtam egy "Ezt már hallottam!" felkiáltással/unott felsóhajtással. Nem voltak szimpatikusak a szereplők, de nem is utáltam őket. Inkább minden olyan szürke volt. Egyhangú, apatikus...szürke.

Még egyszer megkínzom magam, és megnézem a filmet. Talán más, esetleg: jobb.