Elvarázsolt. Ott jártam a tóparton, a nyírfa tövében leselkedtem. Ott lépkedtem Silja nyomában a Disznódombon, s halk szavaimmal óvatosan bíztattam; majd kezem vállára tettem, álltam felette, s vártam... Csupán kétszer hagytam magára. Egyszer, a kosbor bimbózásának idején, mikor leszakítottak egy fehér éjjeli violát. Másodszor pedig, amikor Silját magához ölelte az a két férfi, akiket a legjobban szeretett.
A Jég és tűz dalának négy, lefordított részét egy hónap alatt ledaráltam. Ezek után olvasva Siljáról, mintha a tökéletes ellentétét vettem volna kézbe. Mindenki egyértelmű, nem kell félni árulástól, ármánytól - vagy legalábbis nem ér felkészületlenül minket. Ha valakit az író jószívűnek ír le, az tényleg az lesz, és marad a könyv végéig. Nem a legmodernebb stílusú könyvek közé tartozik – szerencsére, gyönyörűségére -, ezért nincsenek benne eget rengetően, wow – érzéssel járó váratlan fordulatok, sőt a végkifejletet is tudjuk az első oldaltól fogva. Mégsem, vagy talán éppen ezért, nem rohanunk sehova, nem „ragad vagy sodor magával”. Lassú, de nem vontatott. Csak időt ad arra, hogy megcsodáljuk a tájat, az erdőket, a tavakat, a jég zajlását, a madarak csicsergését, a virágok növekedését, az élet ezer jelét a közelgő, vagy inkább mindig ott lebegő halál hangulatában.
Hiszen a könyvben a halál folyamatosan jelen van – az emberek, az értékek és a társadalmi rend halála. S mégsem a halálról szól, hanem – teljesen közhelymentesen - a szeretetről. A hangtalan, gyöngéd szeretetről Kustaa és Hilma közt, amely tele van gyöngédséggel. Az éltető szeretetről Silja és Kustaa között, ami erőt és boldogságot nyújt a férfinak, aki elvesztette mindenét. Valamint a szinte álmodott, sírig tartó szeretetről Armus és Silja között, ami nem ejtett foltot Silja ártatlanságán. És közben minden tiszta, mint a nyár éjszaka.
A könyv rámutat azokra az értékekre, amiket talán mára már kicsit elfelejtettünk, de legalábbis megkoptattunk. Egyszerű, hétköznapi értékek: tej és kenyér, föld a lábunk alatt, hold és nap a fejünk felett, és egy csók a homlokunkon. Nem több és nem kevesebb. Csak az élet.
Szívembe zártam Silját. De nem is lehetett másként. Gyönyörű, törékeny, ártatlan, s mint az ilyen lányok általában, egy kicsit naiv és nagyon bátor. Silja minden egyes rá mért csapástól csupán erősebb lesz; a mélybe hull és felemelkedik. Mindenen felülemelkedik. Menni kell, tovább, emelt fejjel, mosollyal az arcon. Silja halvány kontúrjától lesz különösen éles a finn polgárháború bemutatása; a zsellérek és az éppen egy penge éllel felettük, lábujjhegyen álló parasztgazdák életének ábrázolása. Mindezzel együtt a könyv a várakozás regénye. Télen várakozás a hóra, hogy védelmet adjon a magnak; tavasszal várakozás a fényre, hogy melengesse a szívet; s ősszel várakozás, hogy majd, egyszer, talán eljön az egyetlen.
Szia!
VálaszTörlésSejtelmes bejegyzés lett, a cselekményről nem sok derült ki belőle, úgyhogy nem is igazán tudom eldönteni, érdekel-e a könyv vagy sem. Nagyon szépen fogalmazol, mondhatni költőien. Amit hiányoltam, az egy kép a borítóról. Talán közelebb vitt volna a döntéshez, hogy olvasni vagy nem olvasni.
Szia!
VálaszTörlésAkkor egy borítóval próbálok segíteni a döntésben, és nem azzal, hogy "Olvasd el, mert olyan szép!" A történet rövid: Silja megszületik, majd fiatalon, tüdőbajban meghal. A könyv bemutatja, hogyan szegényedik el Silja családja; merre sodorja a sors a lányt édesapja halála után; miként éli meg Silja az első, igazi szerelmet és a finn polgárháborút. Nem tudom pontosan, mivel mondok sokat és mennyi a pont elég.
Köszönöm! :) A 2. borító tetszik, bár nem vagyok biztos benne, hogy maga a történet nekem való. Nem vagyok egy drámakedvelő, és a realisztikus művek is távol állnak tőlem. Persze ez nem jelenti, hogy egyáltalán nem tűröm a drámát, csak inkább azt szeretem, ha többségben vannak a nem drámai részek. :)
VálaszTörlés